Kicsiként cuki voltam, mint bármilyen kiskutya. Hazavittek, s eleinte szerettek is. Aztán valaki beletette a bogarat a gazdáim fülébe, hogy a kénkorzó, az egy nagyon veszélyes fajta. Elkezdtek tőlem félni. Nyolc hónaposan kikötöttek a kertbe és nem mertek megközelíteni. Nem voltam én veszélyes, csak elveszett, s ennek hangot is adtam, de sajnos nem értettek a mondandóm, hanem még jobban féltek.
Akkoriban a legtöbb ember egyébként is félelemben élt, valami nyavalyától rettegtek, aminek konvid volt a neve.
A kikötöttségem sokadik napján értem jött egy megmentő, aki elvitt a gyepire. Örültem, hogy végre megszabadulok a láncaimtól. Szép ketrecet kaptam a kutyasorban, s reménykedve hallgattam az embereket, amikor arról beszéltek, hogy mi lesz a sorsom. Azt mondták, hogy agárresszíven nézek ki -közben nem is vagyok agár, de mindegy- és valószínű el kell altassanak. Örültem, hogy van terv és biztonságban pihenhetek majd végre.

Aztán felbukkant a Lány. A konvid idején besegített a gyepis kutyák sétáltatásában. Kivéve, hogy engem soha senki sem vitt sétálni az agárressziós kénkorzós dolog miatt.
A Lány emberi években tizennyolc lehetett és mindig fülhallgatóval a fülén közlekedett. Nyilvánvaló volt, hogy inkább a zenét hallgatta, mintsem az embereket.

- Vidd el a kutyákat egy körre - kapta a utasítást, amire engedelmesen rábólintott, majd feljebb csavarta a hangerőt, így a mondat másik felét már nem hallotta. A másik fele így hangzott: kivéve a harmadik fekete kutyát, mert az vad. Ez voltam én. Boris.

Amikor rám került a sor a Lány kinyitotta a ketrecem, rám tette a nyakörvet és a pórázt s mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne elmentünk sétálni. Összezavarodva de boldogan mentem mellette. Nem tudom mit jelent pontosan a “jó kutya” kifejezés, de akkor nem volt nálam jobb kutya az egész világon. A séta végén eddig ismeretlen boldogságban úsztam és madarat lehetett volna velem fogatni. Persze csak jelképesen, mert a ketrecben nincsenek madarak. Ha lettek volna már rég megettem volna őket.

Tudtad, hogy a gyepin is van Mester? Nos, a gyepmester rosszul lett, amikor tudomást szerzett a sétánkról, de már késő volt, mert én és a Lány végzetesen szerelembe estünk. Minden nap eljött és minden nap sétáltunk. Nem volt kérdés, hogy összetartozunk.

Már csak azt kellett kitalálnia, hogy hogyan szöktessen meg a rabságból. De a Lány nemcsak aranyszívű, de okos is volt. Készített rólam egy fényképet, kivárta míg az anyukája a munka után fáradtan hazaér és rábólint az öreg fekete labrador örökbefogadására. Ez voltam én. A fiatal ötvenkilós agárresszív kénkorzó. Nem a legélethűbb fénykép volt. Szerencsére.

A türelem és a szeretet megtette a hatását. Sikerült egymást megszelídíteni, s azóta én vagyok a házikedvenc. Már nem agárreszívnak, hanem pillangólelkűnek tartanak s hálából még a cicával is kijövök.

A nappaliban alszom. Boris családtag- mondják mindenkinek. Család. Tag.

Látod, nem kell mindig mindent meghallani.

Azt mondják az igazi szeretem süket és vak. S erre én vagyok az élő bizonyíték.

Povall Judit, 2025. május 23.






A kiadvány szerzői jogi védelem alatt áll.
Minden jog fenntartva.
Tilos az írás egészét vagy részletét másolni, sokszorosítani, a szerzői jogok tulajdonosának írásos engedélye nélkül!